Van egy ember. Kora ötvenes magyar emigráns, aki immár négy éve nehézgépkezelőként igyekszik élni és megélni Londonban a feleségével és kisiskolás gyerekével.
Van egy ember, Horváth Jánosnak hívják, aki Digger néven négy éve dokumentálja internetes blogjában az emigráns lét külső és belső történéseit, örömeit és gyászait.
Van egy másik ember, Bagossy László az Örkény Színház rendezője, aki évek óta inkognitóban követve Digger blogját, egy bő száz perces monodrámát tallózott és szerkesztett az olvasottakból és van egy harmadik ember, egy színész, aki mindezt lebilincselően előadja a volt Budapesti Kamaraszínház "SHURE Stúdió"-jában az Asbóth utcában.

A mintegy hatvan-hetven fő befogadására alkalmas térben a Digger-t megszemélyesítő Epres Attila egy asztal mellett ül munkásruhában, és nem tesz mást, mint mesél. Mesél a hazáról és az ahhoz való viszonyáról, a gyerekkoráról, a munkájáról, a családjáról, az angliai sörfőzésről és a patronos pisztolyról; mindarról amiről mesélni tud. Eközben olyan kor-- és társadalomképet fest rólunk, hogy a fal adja a másikat. Mint a premiert megelőző "Széljegyzet" beszélgetésen kiderült, Bagossy és a szerkesztésben szintén részt vevő Epres, szinte semmit sem változtattak a szövegeken, így azok élőszóban is őrzik és közvetítik Digger minden manírtól és kényszeres p.c.-től mentes, nagyon szubjektív és ettől nagyon hiteles üzeneteit. Digger a szövegei alapján egy intellektuális és irodalmi őstehetség, így az "iskolázatlansága" egyértelműen az előnyére válik, mert világnézetét nem terhelik a tapasztalatokon túl doktríner liberális-, balos-, jobbos és egyéb dogmák. Ennek megfelelően vannak az előadásban olyan mondatok, amikre akár a nemzet villanyszerelője is egyetértően bólintana (ha járna az Örkénybe persze), és nem ritkák az olyan kiszólások sem, amelyek hallatán még a sokat megélt öreg kozmopoliták is felhúznák a szemöldöküket.

A díszlet - Bagossy Levente munkája - gyakorlatilag csak egy asztal és három szék. Az Epres Attila által alakított Digger mellett az asztalnál ül még - szereposztástól függően - a feleséget megszemélyesítő Donázy Ágnes, vagy Talbot-Smith Melinda, illetve a gyereküket alakító Leo Bloomfield vagy Talbot-Smith Adam. Az asszony és a gyermek jelenléte annak ellenére, hogy szerepük szerint többnyire némán ülnek az asztalnál, remek rendezői fogás: ahogy a feleség, egy-egy Foto: Gordon Eszter vaskosabb kiszólásnál  fejcsóválva csitítja férjét, tortát szel vagy az épp aktuális kellékeket rakja az asztalra, adja a férje kezébe, az olyan intimitást és csendes szeretetet csempész a darabba, aminek bemutatására amúgy Digger monológja szükségszerűen nem alkalmas.  A kisfiúnak a darab végén lesz egy fontos és remekül kivitelezett jelenete amely az előbbieken túl is, visszamenőleg igazolja folyamatos jelenlétét a színen.

Epres Attila remek arányérzékkel formálja meg a címszereplőt. Bár nem hivalkodóan maszkulin, mégis egy pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy ő a főnök. Férfiassága méltóságteljes és gondoskodó. Ahol kell, kemény, ahol kell érzelmes és nem érzelgős, még akkor sem, amikor sörtől felfokozott érzelmi állapotban a könnyeit nyeldesi.
Foto: Gordon Eszter
A Diggerdriver összességében egy nagyon jó alapanyagból, jól megcsinált, és nagyon fontos előadás, amely bár lehetne talán egy kicsit rövidebb, mégis nagyon ajánlott világnézeti meggyőződéstől függetlenül mindenkinek. Politikusoknak pedig egyenesen kötelező!

Moliére 340 éve a Képzelt beteg előadása közben Argan szerepében halt meg – szinte - a színpadon. Ma, 2013 decemberének végén az Örkény Színház Képzelt betegében némi félreértés után ugyan, de szintén érte jön el elsőként a halál. A Mohácsi testvérek Moliére átiratában megidézik ígyen a szerzőt, de csak azért, hogy jelezzék: egyúttal le is számolnak vele. Amint a színlapon is írják, a darab "Moliére úr után, helyett és valahol neki is" született, így a Mesterre ekképpen kirótt kegyes halál is jelzi, hogy ezt a darabot valójában nem ő, hanem a három és fél évszázados remekművét mint inspirációt felhasználó Mohácsi testvérek jegyzik. Moliér-nek úgyszólván mindegy, de Argan (Gálfi László) kap még egy esélyt a sorstól, hogy családfőként, apaként, testvérként és nem utolsósorban individumként pontot tegyen élete befejezetlen mondatainak végére.

Fotó: Gordon Eszter

A darab kezdetén a tökéletes - színházi - sötétet legyűrő fényeket Fodor Viola szögletes, minimalista díszletei verik vissza. Dobozok és lepkékkel, „továbbmegyek” (by Argan) pillangókkal teli terráriumok szabdalják a teret. Az éjkék színvilágban, csakúgy, mint Remete Krisztina jelmezeiben a sötét (kék és szürke) különböző árnyalatai dominálnak, jó érzékkel szolgálva, kiszolgálva a darabot. Argan rajongásának alanyai - élő lepkék a terráriumokban - és tárgyai - gombostűkre erősített halott pillangók - pedig a falakon csempésznek csak némi színt a térbe ezzel is a színtelenséget, a sötétséget hangsúlyozva.

Gálfi Arganja, miután az August ReNoir névre hallgató Halál (Debreczeny Csaba) fagyos kesztyűs keze megérinti, minden percét a halálra készülve, de azzal pörölve tölti a színen.

A benépesülő színpadon pedig elszabadul és kibomlik egy fergeteges, Mohácsi féle komédia.

Fotó: Gordon Eszter

A slampos, háziköntösben flangáló Argan igazi patriarchaként igyekszik befolyásolni beszűkült világának történéseit, de épp saját egocentrizmusa teszi vakká és ezért kiszolgáltatottá a világgal szemben. Für Anikó Béline-je remekül hozza az ifjú és kikapós, csak a hozományra hajtó feleség archetípusát. Egy gonosz mostoha és egy célratartó MILF keveréke ő akit már csak egy, illetve két lépés választ el attól, hogy beléphessen a busás örökséggel kecsegtető földi paradicsomba: nevelt lányait zárdába, férjét pedig a másvilágra kell juttatnia. Mimolette (Trokán Nóra) és a „kicsi” Rouelle (Bíró Kriszta), a cseppet sem szűzies lányok, persze halani sem akarnak az apáca karrierről, ha még oly kecsegtető érvekkel is próbálják erre bírni őket, mint a „...finom böjt naponta ötször...” vagy a „...környezetbarát vaságy...”. A béline-i ármány legfőbb szövetségesei, - még ha tudtukon kívül is – az Argant különb s különbféle módszerekkel kezelő orvosok. Színre lép egy mohácsis csavarral D'Auveregne (Vajda Milán és fia (!) Thomas, az életben nála évtizedekkel idősebb Gyabronka József személyében. Utóbbi, a „Jó egy orvos a családban...” argani érvelés mentén rögtön Mimolette kérőjévé avanzsál aki persze hallani sem akar e frigyről hiszen szíve az ifjú zöldségessegédért és botcsinálta énektanárért, Cléant-ért (Polgár Csaba) dobog. Jön továbbá Dr. Boursin (Epres Attila) a hobbiböllér és Dr. Livarot (Máthé Zsolt), aki ugyan közjegyzői minőségben tűnik fel a színen, de ha már itt van, akkor a manilai csodadoktorokra jellemző módszerrel eltávolít Arganból egy kb. nyolc méter hosszú véres valamit. Auraterápia és forró ecetes beöntés, pirulák és a mellékhatásokat orvosló pirulák mellékhatásait orvosló pirulák így vagy úgy, de Béline malmára hajtják a vizet. Ördögi terve beteljesülésének fő kerékkötője és egyetlen méltó ellenfele Toinette, a Szandtner Anna által megformált szolgáló. Karaktere és szerepéből fakadó jelentősége egyaránt kiemeli őt, az „utolsó előtti”-t e dekadens és képmutató közegből. Rátermettségével és érzelmi intelligenciájával afféle ösztönös forradalmárként lázad az Argan és házanépe által képviselt „Ancien Regime” ellen. Toinette szeret és gyűlöl, konspirál és képmutat, harcot vív a lányokért, önmagáért és szerelméért a Znamenák István játszotta link, de nagy szívű Béralde-ért, aki nem mellesleg Argan testvéröccse.

Fotó: Gordon Eszter

Pezseg az élet tehát a halál árnyékában az Örkény színpadán, ahol ha a színen tényleg feltűnik ReNoir személyesen, a tőle való zsigeri félelem szerelmest a szerelmes ellen, fiút az apa ellen, feleséget a férj ellen fordít. Pedig, kérdezi ReNoir mély empátiával a közönségnek is címezve: „Mit gondolnak, kiért nem jövök itt el ötven éven belül?”

Az előadás íve talán csak a dramaturgiailag amúgy fontos Mimolette-Cléant kettősnél törik meg kissé, ahol a szerelmesek énekes produkciónak álcázva tesznek hitet egymás mellett. A dal hosszúnak tűnő percekre készteti tétlenségre a produkciót „élvező” hallgatóságot a színpadon. A néha már-már abszurdba hajló szövegeknél talán a kevesebb több lenne, de a Mohácsiaknak ez (is) a névjegyük. Cserébe remekül megformált karaktereket kapunk. Argan, aki midőn végre megbékél a halállal megtanul élni vagy Toinette és Béline remekül kidolgozott figurái mellett az olyan kisebb szerepek is, mint a doktorok, Béralde vagy Cléante remek alkalmat adnak a színészeknek a jó értelemben vett komédiázásra.

Mohácsi szerencsére biztos kézzel rendez Mohácsit, a maximumot hozva ki a szerepekből. A nem egyszer tizenkét főt felvonultató jelenetek a kamaraszínpad ellenére sem keltik a túlzsúfoltság érzetét.

Az említett dalbetét mellett a produkció másik „gyengesége” a hossza. A néző egy szünettel, mintegy két és fél órás előadást lát ami bármily szórakoztató is, e műfajban szokatlanul hosszúnak bizonyul.

Meg kell még említeni a zenészeket (Kovács Márton, Rozs Tamás, Benkó Róbert), akik végig a színen ülve remek, többnyire baljós atmoszférát teremtve kísérik le hegedűvel és nagybőgővel a darabot.

Sötét díszletek között, sötét ruhákban játszva, vaksötéttel indítva egy fergeteges , ha nem is fekete, de egy tanulságoktól sem mentes, legalábbis éjkék komédia született a Mohácsi testvérek és az Örkény Színház együttműködéséből.      

BK.