Van egy ember. Kora ötvenes magyar emigráns, aki immár négy éve nehézgépkezelőként igyekszik élni és megélni Londonban a feleségével és kisiskolás gyerekével.
Van egy ember, Horváth Jánosnak hívják, aki Digger néven négy éve dokumentálja internetes blogjában az emigráns lét külső és belső történéseit, örömeit és gyászait.
Van egy másik ember, Bagossy László az Örkény Színház rendezője, aki évek óta inkognitóban követve Digger blogját, egy bő száz perces monodrámát tallózott és szerkesztett az olvasottakból és van egy harmadik ember, egy színész, aki mindezt lebilincselően előadja a volt Budapesti Kamaraszínház "SHURE Stúdió"-jában az Asbóth utcában.

A mintegy hatvan-hetven fő befogadására alkalmas térben a Digger-t megszemélyesítő Epres Attila egy asztal mellett ül munkásruhában, és nem tesz mást, mint mesél. Mesél a hazáról és az ahhoz való viszonyáról, a gyerekkoráról, a munkájáról, a családjáról, az angliai sörfőzésről és a patronos pisztolyról; mindarról amiről mesélni tud. Eközben olyan kor-- és társadalomképet fest rólunk, hogy a fal adja a másikat. Mint a premiert megelőző "Széljegyzet" beszélgetésen kiderült, Bagossy és a szerkesztésben szintén részt vevő Epres, szinte semmit sem változtattak a szövegeken, így azok élőszóban is őrzik és közvetítik Digger minden manírtól és kényszeres p.c.-től mentes, nagyon szubjektív és ettől nagyon hiteles üzeneteit. Digger a szövegei alapján egy intellektuális és irodalmi őstehetség, így az "iskolázatlansága" egyértelműen az előnyére válik, mert világnézetét nem terhelik a tapasztalatokon túl doktríner liberális-, balos-, jobbos és egyéb dogmák. Ennek megfelelően vannak az előadásban olyan mondatok, amikre akár a nemzet villanyszerelője is egyetértően bólintana (ha járna az Örkénybe persze), és nem ritkák az olyan kiszólások sem, amelyek hallatán még a sokat megélt öreg kozmopoliták is felhúznák a szemöldöküket.

A díszlet - Bagossy Levente munkája - gyakorlatilag csak egy asztal és három szék. Az Epres Attila által alakított Digger mellett az asztalnál ül még - szereposztástól függően - a feleséget megszemélyesítő Donázy Ágnes, vagy Talbot-Smith Melinda, illetve a gyereküket alakító Leo Bloomfield vagy Talbot-Smith Adam. Az asszony és a gyermek jelenléte annak ellenére, hogy szerepük szerint többnyire némán ülnek az asztalnál, remek rendezői fogás: ahogy a feleség, egy-egy Foto: Gordon Eszter vaskosabb kiszólásnál  fejcsóválva csitítja férjét, tortát szel vagy az épp aktuális kellékeket rakja az asztalra, adja a férje kezébe, az olyan intimitást és csendes szeretetet csempész a darabba, aminek bemutatására amúgy Digger monológja szükségszerűen nem alkalmas.  A kisfiúnak a darab végén lesz egy fontos és remekül kivitelezett jelenete amely az előbbieken túl is, visszamenőleg igazolja folyamatos jelenlétét a színen.

Epres Attila remek arányérzékkel formálja meg a címszereplőt. Bár nem hivalkodóan maszkulin, mégis egy pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy ő a főnök. Férfiassága méltóságteljes és gondoskodó. Ahol kell, kemény, ahol kell érzelmes és nem érzelgős, még akkor sem, amikor sörtől felfokozott érzelmi állapotban a könnyeit nyeldesi.
Foto: Gordon Eszter
A Diggerdriver összességében egy nagyon jó alapanyagból, jól megcsinált, és nagyon fontos előadás, amely bár lehetne talán egy kicsit rövidebb, mégis nagyon ajánlott világnézeti meggyőződéstől függetlenül mindenkinek. Politikusoknak pedig egyenesen kötelező!